2013. január 1., kedd

2013

- Hány perc még? - kérdezte Árny, miután hosszas szenvedést követően végre sikerült ujjaimmal rátalálnom mobilján a megfelelő gombra, hogy megnézhessem, mennyi az idő.
- Még kettő - rebegtem, és igyekeztem nem belegondolni.
Nekem az új év nem a fogadalmakról szól, de még csak nem is az újrakezdésről. Sosem éreztem igazán, hogy igen, ez egy boldog pillanat. Persze, az ember szívesen hitegeti magát, hogy idéntől minden megváltozik, a könnyeket felváltja a mosoly, a magányt az ölelés, a nappalok értelmet nyernek, az éjjelek sivár feketéjét puha takaróvá csavarja a szerelem, de ugyan... Ugyan kinek jut eszébe ilyenkor az elmúlás? Nekem fáj a vég, nekem fáj mindennek a vége, mert az élet legapróbb dolga is hatással van rám. A szememben minden másodpercnek jelentősége van, és minden szomorú, sőt, minden felmagasztalódik, ami elmúlt. Úgyhogy a szilveszter abszolút nem az én ünnepem. Talán évekkel ezelőtt, amikor csak hárman voltunk: anya, a nővérem meg én, és rövid, pörgős szoknyát húztunk a pöttyös harisnyánkhoz, hogy a tévében ezredjére leadott filmek zenéjére táncikáljunk, még szerettem. Igen, azokat a szilvesztereket még élveztem. De akkor még nem igazán számított, hogy mi múlik és mi nem. Mostanra pedig mindenbe kapaszkodom, görcsösen, már majdnem hisztérikusan nagyon meg akarom tartani a pillanatnyi semmiségeket. Badarság.
- Nekem ez az új év dolog mindig is furcsa volt - rántott vissza Árnyék a mostba. - Tudod, az a fogadalmas dolog.
- Nahát igen -
helyeseltem, és még mindig összpontosítanom kellett, hogy véletlen se találjon rám az a jellegzetes, torok- és mellkaselszorulós érzés.
Fészkelődni kezdtem, csak hogy eltereljem valamivel a gondolataimat. Gondosan bevackoltam magam Árnyék karjai közé, aztán onnan bámultam a plafont. Hosszú, keserves napokat vártam, hogy végre vele lehessek, és a pillanat valahogy még most is hihetetlennek tűnt.
Egyszerűen csak az agyam nem akarta befogadni azt a sok gyönyörűséget. Ahogy felszálltam a buszra, és másfél órán keresztül figyeltem a napsütésben fürdő tájat. Ahogy Árnyék várt rám a buszmegállóban, aztán magához ölelt. Ahogy nemes egyszerűséggel a kezembe nyomta a - sajnos - megkésett karácsonyi ajándékomat: A szívem fehér című könyvet, amit kiszemeltem magamnak Szolnokon, és ami annyira magával ragadott, amint megpillantottam. Én pedig végre átadhattam neki a remekművemet, egy festett huskyt, aminek a pofája olyan kis jámbor lett, hogy az már szinte idegesítő. Nem tudtam felfogni, hogy nem kell aggódnom, hány óra, hogy nyugodtan ülhetek mellette a széken, nyakig magamra húzva a Vilmosnak becézett macskás takarót, Nanát nézve, miközben ő kanalazza a számba a még igencsak jeges epres jégkrémet. Két nap, millió hihetetlen kép.
- Mire gondolsz, Szürke? - kérdezte Árny, és megcirógatta az arcomat.
- Hogy még mindig nem hiszem el, hogy nálad aludhatok - motyogtam, azon a jellegzetes, kétkedő hangomon, nevetve.
Árny felmordult mellettem, csendesen és rémesen szexin.
- Én sem - suttogta bele a fülembe, aztán fölém hajolt, és megcsókolt. - Hány óra? - kérdezte két puszi között.
Ügyetlenül keresni kezdtem a párna-takaró-Árny kupacban a mobilom. Egy perccel múlt éjfél.
- Boldog új évet, Árnyék - mosolyogtam.
- Boldog új évet, Szürke - felelte, aztán gyengéden magához húzott.
 http://data.whicdn.com/images/47670372/tumblr_mfuzmaj25D1qfoqejo1_500_large.png