2013. január 30., szerda

2013. január 29., kedd

Vérem nyoma

A kórházi ágyba süppedve bámultam a falat, miközben a bal karomba belefúródott a tű. V ártam, hogy felfordul a gyomrom, összezavarodnak a gondolataim, előre felkészültem lelkileg a rémes hányingerre vagy a menekülési-kényszerre. Azonban - a reggeli vérvételes incidenssel ellentétben - a várt tüneteim elmaradtak. Csak feküdtem ott, hagytam, hogy a vérem a kémcsőbe folydogáljon, és kényszerítettem magam, hogy ne nézzek a felém hajoló fiú arcába.
Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy olyan kétségbeesettnek lásson, amilyen vagyok ilyen helyzetekben. De nem kellett még a fogamat sem összeszorítanom, mert a jellegzetes rosszullét elmaradt. Nem volt más bennem, csak abszolút nyugalom. A bőre a bőrömön, a jelenléte a kis, sárga falak között. Már maga a tudat, hogy egy ennyire életszerű, nem hétköznapi, de mégis valós esemény részesei vagyunk - ketten - valahogy csodának tűnt. Elragadott a gondolat, hogy ez máskor is lehet így. Lehetünk én és ő, lehetünk mi, csak úgy, egy keddi délutánon, spontán vérvételen.
Miután végeztek a véremmel (velem nem, mert életben vagyok még, bizony), ketten maradtunk Árnyékkal a kis, egy ágyas szobában. Felült mellém az ágyra, én pedig az ölébe ejtettem a karom, míg ő rendületlenül szorította a vattát az apró pici tűszúrás helyére. Én szorosan mellé araszoltam, s hátamon fekve szemléltem hol a plafont, hol a nyitott ablakot. Aztán összekulcsoltam vele ujjaimat, és az idő további részében így beszélgettünk mindenféle semmiségekről.
Nem ez a legmegszokottabb közös pillanatunk, de örülök, hogy akkor ott volt velem. Nélküle bizonyosan kiborultam volna. Így pedig teljesült mindkettőnk kívánsága: ha nem is korán reggel, de délután mellettem volt, fogta a kezem, vigyázott rám. Ettől valahogy olyan fájdalmasan soknak éreztem magam. Vagy inkább őt, nem is tudom.

2013. január 28., hétfő

Holnap már a karjaiban

Lesz másfél óra boldogságom. A többiben pedig én leszek Missz Tökéletes, és belefullasztom magam a nagy megfelelési kényszerembe. Vagyis, jó lenne, ha menne. Már nem a fulladás. Hanem a teljesítés.

2013. január 27., vasárnap

Ölelj át, hogy nehogy elszédülj

Hirtelen megint ötéves voltam, ügyetlen és lüke. Csodálattal bámultam rá, amikor felém nyújtotta a törölközőt, miközben erősen koncentráltam, hogy csak a szemébe nézzek, és ne piruljak el meztelenségünktől. Gyorsan magamra csavartam a meleg törölközőt, aztán óvatosan kiléptem a habos vízből, belekapaszkodva karjába. Végig futott a hátamon a hideg - fáztam.
- Gyere utánam - utasított Árnyék, aztán megindult, ki a konyha felé, miközben hátra nyújtotta az egyik karját. - Fogd meg a kezem, mert csúszik.
Engedelmesen az ujjaiba kapaszkodtam, aztán lábujjhegyen kilépdeltem a fürdőszobából, majd lekattintottam magam mögött a lámpát.
A szobája meleg vacoknak tűnt, ahogy beléptünk, de azért Árnyék még feljebb csavarta a fűtést, minek hatására a radiátor (az radiátor?) kattogva életre kelt, és pár perc múlva a levegő andalítóan forró lett. Az ágya mellett álltunk, mindketten törölközőben, és talán mindketten megilletődve egy kicsit a helyzet szokatlanságától. A hajamból csöpögött a víz, a bőröm csupa libabőr volt, annyira fáztam.
- Úristen, de hideg van! - hangoskodtam.
- Gyere ide - fordított maga felé Árnyék a derekamnál, aztán a magam köré tekert törölközőt lehúzta rólam és gyorsan - tetőtől talpig - megtörölgetett. Rémes zavaromban azt sem tudtam, hová nézzek, szórakozottan nevetgéltem. Árny nem foglalkozott velem, azt hiszem, egészen hozzászokott már, hogy szinte állandóan zavarban vagyok. Ügyesen megtörölgette a hajam, mire én újra felé fordultam, és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mennyire édes ez tőle. Még soha, senki nem mosta meg így a hajam, sőt, még soha, senki nem ért így hozzám, ilyen puhán és figyelmesen. Tényleg kislánynak éreztem magam, mosolygós, ábrándos picúrnak, aki odáig van mindenkiért, akitől csak egy csepp szeretetet kap.
Árnyék leültetett az asztala előtt álló székre, előkereste a hajszárítót, megfésült, majd olyan szakértelemmel kezdte szárítani a hajam, mintha mindig is ezt csinálta volna. Hirtelen elfogott az érzés, hogy olyan, mint mikor kicsiként uszodába jártam. A víztől épp ugyanolyan éhes lettem, a hajam pont így igazgatták a felnőttek, és a száraz ruha majdnem ennyire visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt, mint most. Arra gondoltam, hogy nyáron mindenképpen vele akarok lenni, annyit, mennyit csak tudok. Elképzeltem, hogy egy hetet vele töltök a Balatonon. Ha összpontosítottam, el tudtam hitetni magammal, hogy odakint minden forró és napos, hogy a jelen egy kilométerekkel arrébb álló házban játszódik le, hónapokkal később, mondjuk júliusban. Ábrándos mosoly ízét éreztem az ajkamon. Annyira szerettem volna, hogy a nyárban legyünk, amikor már semmi sincs, csak ő meg én! Csak Mi.
Amikor kész lettem, élvezkedtem még egy kicsit a jövő csábító lehetőségeiben: hogy minden nap részem lehet a közös fürdésben, sőt, együtt reggelizhetünk, készíthetek neki kakaót, cukkolhatjuk egymást, ellophatom az ingét és belebújhatok, az ő szappanjával mosakodhatok, esténként nyugodtan alhatunk, mert tudjuk, hogy napokat töltünk még együtt, reggel puszival ébreszthetem, a félig lehúzott redőnyön beszűrődő napsugarakat vizsgálhatom, miközben a konyhapultnak támaszkodva várom, hogy végre kitámolyogjon a szobából. Aztán összeszedtem magam, visszatereltem a gondolataim a jelenbe, és felpattantam, hogy átölelhessem. De nem hagyta magát eltéríteni, mintha csak a gondolataimban olvasott volna - vagy talán hallotta, ahogy a gyomrom panaszosan felmordul, hogy ideje lenne ételt juttatnom a szervezetembe -, az ágyához irányított és a pizzás dobozt közénk csúsztatta.
Ültem a takaróból és párnából épített kuckó közepén, törökülésben, majd' meghalva a boldogságtól, és egyre csak az kavargott bennem, hogy nekem ez minden napra kell. Ez a színtiszta boldogság.

2013. január 25., péntek

Hétfői kakaózás

 
Szeretlek.
Azért is, mert eljöttél elém, ma is. Azért is, mert vártál rám fél órát (mert lekéstem a buszt, sőt, még az IC sem tudott időben beérni). Azért is, mert te vagy mindennek a mércéje, te vagy a kezdet és vég, nélküled semmi sem volt, semmi sincs, és semmi sem lesz.
És akkor is, ha összekapunk, akkor is, ha durcázunk, akkor is, ha hülyék vagyunk, akkor is, ha haragszunk egymásra, akkor is, ha bántasz, akkor is, ha ok nélkül mormogsz, akkor is, ha én csinálom ezeket - szintén ok nélkül -, akkor is, ha nem szólunk egymáshoz, és még akkor is, ha megesküszöm, hogy többé nem érdekelsz.
Mindig érdekelni fogsz, mindig, mert te vagy az életem Örökkéje, te vagy a megmásíthatatlan boldogság.

2013. január 24., csütörtök

Szóval te és én a jó időben a legjobb helyen voltunk

A szél az arcomba vágott, de nem foglalkoztam vele. A hideg a bőrömbe mart, de nem érdekelt. Nem láttam többet a mellettem álló lányt sem, az osztálytársamat, pedig egy pillanattal ezelőtt még lelkesen beszélgettünk szeretett magyartanárnőnkről, és persze nevettünk. De egy perccel ezelőtt még nem volt sehol a busz. Az a busz.
Az ő busza.
Ahogy megjelent a nagy, fehér jármű, már nem igazán tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy pár másodpercen belül a karjaiba vethetem magam. Feszülten  figyeltem, ahogy a busz hangtalanul fékez egyet a járda mellett, majd rándulva megáll. Az ajtók szuszogva kinyíltak - sssrrr -, aztán néhány sálas-sapkás-kabátos egyén szökdécselt le a lépcsőkön. Már majdnem aggódni kezdtem, amikor még a harmadik fickó után sem ő következett - nyugtalanul topogtam Dóri mellett. Az arcomra ráfagyasztotta a mosolyt a hideg, na meg a várakozás.
Aztán végre (végre!) megláttam a kabátját, meg a sapkáját, a sálját, a cipőjét, a fekete nadrágját - Árnyékot -, ahogy lelépdel a buszról. Céltudatosan jobbra - tehát felém - vette az irányt, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna rám. Talán látott a buszról, talán konstatálta, hogy mellettem áll valaki idegen, és ettől esetleg zavarba jött, vagy csak furcsán kezdte érezni magát. Megeshet hát, hogy ezért nem nézett felém, miközben az egyik oldalról a másik felé tartott. Nem tudom.
Megilletődötten és lükén mosolyogtam, amikor végre mellém ért. Engem kifejezetten frusztrált Dóri jelenléte - nem azért, mert nem szeretem, hanem csak mert úgy éreztem, van egy konkrét elképzelése arról, milyenek a szerelmetes bogárkák, és mi van, ha nem úgy képzeli, ahogy mi viselkedünk?
De aztán amikor Árnyék közelebb lépett és átölelt, elfelejtettem, hogy rosszul kéne éreznem magam bármi vagy bárki miatt is. Az arcomat a kabátjához nyomtam, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy minden boldogsága rám tapadjon, a véremben dübörögni kezdjen a felülmúlhatatlanság, és a szívem nyugodt és ütemes lüktetése triplájára gyorsuljon a bordáim között.
Hosszan álltunk egymással szemben, mit sem törődve a hátunk mögött várakozó lánnyal. (Vajon mire várt?) Hirtelen kibontakoztam a karjaiból, lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát. Ő elmosolyodott, én pedig átkaroltam a nyakát, hogy újabb puszit lehelhessek a bőrére. De mire közel hajoltam volna hozzá, felkapott, és megpördült velem. A nevetésem betöltötte az utcát, a boldogságom valószínűleg már valahol, valamelyik pontomon utat tört magának, és kicsorgott a betonra, csillámló, fényes kis katyvaszként. Ó, istentelenül boldog voltam!
Amikor újra biztos talajon álltam, ismét átöleltem az előttem kuncogó fiút, miközben még mindig szentségtelenül bután mosolyogtam.
- Hogy vagy? - kérdezte aztán, elnéző mosollyal, mintha csak egy ötéves kislány bohókás pillanatait venné szemügyre.
- Jól vagyok - mosolyogtam fel rá, és megigazítottam a sapkámat. - Te?
- Én is - felelte, majd engedte, hogy összekulcsoljam vele az ujjaimat.
- Menjünk - vezényeltem, aztán már fordultam is, hogy köszönjek el Dóritól.
A drága lélek illedelmesen, oldalra fordulva várakozott, amíg a két kelekótya egymásnak örvendezett. Megjegyeztem, hogy igazán rendes tőle, amiért nem lopta el a pillanatunkat, aztán ellépkedve előtte egy gyors "Szia, Dóri!"-biccentéssel köszöntem el tőle.
- Sziasztok! - hallottam még a hátam mögül, és magamban megjegyeztem, mennyire imádom én ezt a fejedelmi többest.

2013. január 23., szerda

Köszönöm



"Annyit biztosra tudok, hogy soha, de soha a büdös életben és még az elkövetkezendőekben sem fogsz megszabadulni ettől a vérmesen édes, eléggé őrült, néha még a saját maga gondolataival sem tisztában lévő Árnytól, erre mérget vehetsz, kedves."

2013. január 22., kedd

Már csak egy nap nélküle


2013. január 21., hétfő

Kakaót igyunk és csókolózzunk

- Te vagy a vádlott, én meg a serif - hunyorítottam rá az ágyamon ülő fiúra, miközben megigazgattam fejemen fekete kalapom, mire ő gyanakvón méregetni kezdett.
- Mit követtem el? - kérdezte sejtelmesen.
- Öhm, várj - grimaszoltam. - Nem, semmi sem jut eszembe. Vagy - egy lüke mosoly kúszott az arcomra - te vagy az ellenség titkosügynöke. Á, nem tudom! - adtam fel végül, akkor már nevetve.
Ahelyett, hogy újabb elméletbe kezdtem volna, átöleltem, és egy puszit nyomtam az arcára. Imádom megpuszilni. Belefúrtam az orrom a vállába, magamba szívtam az illatát, meg a pillanatot. Eszméletlen érzés volt, hogy évek óta először ül az ágyamon. Magával ragadott az egész délután - hogy a suliban csak három órám volt, mert a tanárok értekezletet tartottak, hogy háromnegyed tizenkettőkor már kézenfogva sétáltunk az utcán, táskámban az új, tőle kapott könyvemmel, a Franny és Zoeeyval, amire nyár óta vadásztam, hogy megmutogattam neki minden újat a szobámban, és értékelte is a történeteket. Valahogy sikítani tudtam volna a boldogságtól, mellette ücsörögve.
- Akarsz inni kakaót? - vetettem fel, mert hirtelen rám tört az érzés, hogy csinálni akarok neki valamit. A szendvics is eszembe jutott, de aztán annyira ellenkezett, hogy nem éhes, hogy inkább csendben maradtam.
Elgondolkodva válaszolt.
- Hm, igen. Forrót és finomat?
- Forrót és finomat -
bólintottam.
Már húztam volna fel az ágyról, hogy akkor irány a konyha - de ő visszrántott. Nem mondta ki, de éreztem a mozdulataiból azt a tipikus "innen most nem menekülsz" dolgot. Hagytam, hogy átöleljen és megcsókoljon. Az a kakaó még igazán várhat fél órát.

2013. január 20., vasárnap

A legszebb napom az volt, amikor a holnap sosem jött el

Kíváncsian figyeltem, ahogy tenyerébe veszi a csuklómat és a tollal, amelyikkel (végre, betelejesítve ezzel az egyik tervemet) felírtam a kezére, hogy Tempus!, ő is firkálni kezdett a bőrömre. Egy Szeretlek-et rajzolt rám, amire azóta is megnyugtató érzés ránézni. A homlokomat a vállának döntöttem, és igyekeztem nem elsírni magam. Nagyon kellett koncentrálnom.
Az egyik hosszú és fájdalmas sóhajom után magához húzott, és megfogta az arcomat.
- Szürke. Minden rendben - ismételte el akkor már századjára.
Én csak bámultam rá, abba a végtelenül sötét szempárba. A gondolataim átlátszóak voltak, szétfolytak az ujjaim között, elfújta őket a januári szél, nem tudtam elkapni vagy megérteni egyet sem. Semmi sem számított, csak a hangja a fejemben, a tapintása az arcomon. Csak néztem rá, és önkéntelenül is azon voltam, hogy minél több részletet megjegyezzek az arcából. A bánatos szemét, a szeplőit, az orra vonalát. Akármennyire akartam, nem tudtam megnyugtatni magam.
Igazságtalanság, hogy valaki ennyire hiányozzon, ha nincs velem.
Negyed óra múlva már az ajtóban álltunk, és még mindig lehetetlennek tartottam, hogy elinduljak és ott hagyjam. Nem azért, mert egy hetet vagy pár napot olyan nehéz kibírni. Egyszerűen csak nem tudok parancsolni az érzéseimnek, és minden búcsúzás felér egy tökéletesre élezett penge élével a bőrömben. Egy utolsó pillantás - és megfogom az ezüstös tárgyat, remeg a kezem. Egy utolsó csók a nyakára - és már érzem a hideg fémet, libabőrös leszek. A legutolsó puszi a homlokomra - és a penge megkóstolja a bőrömet, zihálva bámulom, ahogy siklik az ujjaim közt. Elengedi a kezem - kibuggyan a meleg, vörös vér, lecsorog a karomon, csíkot hagy magaután. Kilépek az ajtón - megszűnik a világ. Szanaszét karmolja a lelkem a hiánya, akármennyire szánalmas is ez a kijelentés.

Hazaérve lekuporodtam az ágyamra, és csak a vele töltött időre koncentráltam. Apró kockák voltak, szavak, mondatok, mozdulatok, valami kusza rendbe szedve, halványabban vagy erősebben, fájóbban vagy bájosabban. A lényeg egy: Rólunk szólt minden.
Busz. Séta. Rózsa. Padkán állós ölelés, forog a világ, mert Árnyék felkap. Csúszkálás. Megjegyzések arról, mi lesz, amikor hazaérünk. Meleg. Pára. Misza. Kabát, sapka, sál, pulcsi, cipő. Redőny - viszlát, napfény! Megint rózsa. Zavarban levés. Ágyon ücsörgés. Ölelés. Móka, kacagás - filmszakadás. Sötét, sötét, sötét. Árny, mindenütt - a fejemben, az ágyban, mellettem, velem, ellenem, értem, nekem, nélkülem. Epres lötty - olyan finom, hogy már bűn. Borzalmas szóviccek. Hahaha, nevetés. Játszunk? Játszunk! Nem kellett kétszer mondanom - vagy ilyesmi. Öntudatos mosoly. Lüke nevetés. Kopp, kopp - majd folytatjuk. És folytattuk. Árnyék és Szürke, Szürke és Árnyék. Mindenütt ő, csak ő. Ajtó nyitás, ajtó csukás - nem volt rajtad zokni, úristen, így tudni fogják! - amúgy nem? Vihogás. Evés. Sötét. Ő MEG ÉN, ÉN MEG Ő. Borzongás. Boldogság. Megint fárasztó szóviccek - sündiszkó. Filmszakadás. Eltelik az idő, de mivel? Ő MEG ÉN, ÉN MEG Ő. Iszonyat nevetés. Rénszarvas-rénszarvas-rénszarvas, Árny, RÉNSZARVAS! Borzongás. Boldogságból eufória. Füllentés. Viccesen kiakadás és sokk. Mit meg nem tudok rólad! Vita a takaróért. Füllentés - de füllentésről nem tudás. Vérzik az orrom. Szív megállás, bűntudat ébredés, hülye-vagy-Szürke-basszus-Szürke-életérzés. Füllentésről tudomás szerzés. Vérmesen-fájdalmasan kiakadás. Húsz perc mosolyszünet. Ugye most nem mész el? Zokni húzás, felöltözés, nosztalgia (de csak magamban). Tempus! Nyöszörgés - Árny, mi a baj? Dolgok elmondása és megbeszélése. Filmszakadás. Beszélgetés a facebookon. Kínos, de vicces dolgok. Zene. Ponyva regény. Aludjunk. Ő MEG ÉN, ÉN MEG Ő. Borzongás. Alvással próbálkozás. Alvás lehetetlennek bizonyulása. Még mindig próbálkozás. Remegés. Eltelik az idő. Túl gyorsan. Nem. Nem. Nem. Nem akarom. Koncentrálj, Szürke. Koncentrálj. Ő MEG ÉN, ÉN MEG Ő. Borzongás. Eufória-boldogság-ölellek-csókollak-szeretlek-imádlak-akarlak-kívánlak. Csend. Nem akarok hazamenni. Hat óra. Negyed hét. Hét lesz öt perc múlva. Szenvedés. Fizikai fájdalom a tudat. Öltözés. Ing. Bárány. Toll. Szeretlek. Je t'aime. Kabát, sapka, sál, cipő. Ajtó. Búcsú. Keserves búcsú. Szia, Árny. Szia, Szürke. Majdnem sírás. Végül mégsem sírás. Mindenhol ő - sehol sem ő.

2013. január 18., péntek

Pillecukros forrócsoki

A New York kávéház még Bóbita és Mirrmurr nélkül is magával ragadott. A lányok különböző okok miatt nem jöttek, így a héten másodjára maradtam egyed ül a vörös barátnőmmel. Délelőtt tartottam egy kicsit a dologtól, mert néha képtelen vagyok rá, hogy megszólaljak, valahogy mégis sikerült mély és igencsak tartalmas beszélgetésbe elegyednünk, miután elfogyasztottuk a megrendelt, forró és édes-édes-édes finomságunkat.
A narancssárga bőrülésbe süppedve, lázasan figyeltem minden mondatára, hogy aztán hevesen bólogatva egyet érthessek vele. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mi ketten ennyire egyszerűen megértjük egymást. Hosszú nevetésekkel telehímzett délután volt, ami belevésődött a fejembe, és az egyik legszebb téli emlékemmé lényegült.
Eszméletlenül jó volt tehát Anna mellett ülni, bámulni kifelé a városra, meg az össze-vissza embertömegre. Újra meg újra belemártani a kanalam a forrócsokiba, hogy mosolyogva a számba ügyetlenkedjem a színes pillecukrot. Átvágni a téren élénken lépkedve, hangosan fel-felnevetve, az arcomba csapó hideg szél, és havaseső ellenére. Buszra szállni, immár vörös rúzzsal, csapzottan, majd Annáéknál nagyjából felmelegedni. Almát rágcsálni, miközben ő összerakja a vízipipát, aztán addig szívni be a füstöt, amíg eléggé el nem szédülök ahhoz, hogy egy idétlen, rakoncátlan mosoly birtokba vegye arcomat. Sietve összekapni magunkat, aztán újra megbirkózni az immár hóeséssé fajult időjárással. A vonatra várva röhögőgörcsöt kapni, aztán egy nagy öleléssel elbúcsúzni. Hazabotorkálni, kezemben a nagy fatáblával, amire madarakat és villanydrótot festettek - meg egy millió angol szót. Bámulni bele az estébe, a megnyugtató csendbe.
Néhány örök képkocka, amire jövő ilyenkor szívesen emlékszem majd.
Köszönöm ezt a délutánt: a forrócsokizást, a pipázást, a poszterszerű plakát valamit, és a bizalmas beszélgetést, meg úgy összességében mindent.

2013. január 17., csütörtök

Kevesebb mint két nap


Imádatos. Holnap New York kávéház. Holnap már csak egy nap választ el majd a boldogságomtól.
Egyetlen nap.

2013. január 16., szerda

Fogadalmak - vagy inkább kívánságok

1. Nyárra vékonynak lenni, igazán és rendesen, nem koplalva.
2. Szeretni magam.
3. Bízni Árny gyógyulásában.
4. Meggyógyítani.
5. Nyáron tanulni az érettségire.
6. Kitűnőnek lenni és megkapni az ösztöndíjat.
7. Balatonozni Árnnyal és Annáékkal.
8. Találkozni sokat Dájnával.
9. Kilépni a komfortzónámból.
10. Csodás szalagavató.
11. Áprilistól a boldogság legfelső foka.
12. Figyelmesnek lenni.
13. Jónak lenni.
14. Türelmesnek lenni.
15. Kedvesebbnek lenni.
16. Szeretni-ölelni-imádni-nevetni-csókolni Árnyékot.
17. Színházba járni.
18. Mozizni.
19. Kávézóba járni.
20. Ruhákat venni.
21. Spórolni.
22. Gyönyörű pillanatokat megélni.
23. Boldognak és szerelmesnek lenni és maradni.
24. Rajzolni, festeni, varrni, kötni, írni, darvakat hajtogatni.
25. Megtanulni horgolni.
26. Csipkés-lánynak lenni.
27. Nem gyűlölni magam.
28. Kifesteni Árnyék falát.
29. Margitszigetre menni Árnnyal (nem tudom, ez valahogy akkora álmom lett).
30. Élni élni élni élni élni élni élni élni.

2013. január 15., kedd

Nálad van az ajtó, tessék, itt a kulcsa

Az iskola csendesen nyelte el lépteinket. Beszélgetésünk foszlányai elpárologtak az üresen hagyott termek, a szétszóródott matematika és biológia jegyzetek, meg a képletekkel telecsipkézett, zöld táblák között. Nem emlékszem pontosan, hogyan fejeztem ki magam, csak a torkomban lüktető gombóc, meg a szememet szúró, hívatlan könnycseppek maradtak meg, amiket végül nem engedtem szabadon. Ahogy kiejtettem a számon azt a mondatot, egy másodpercre száznyolcvan fokos fordulatott tett a világ, de mire a végére értem, minden visszabillent, megint csak én voltam én, ő meg ő.
A magyar tanárom együttérzőn, majdnem simogatón nézett rám, ahogy befejeztem a kis, nem túl vidám történetem. Aztán, mint derült égből villámcsapás, mindenféle óvatoskodás nélkül átölelt. Olyan anyai ölelés volt, amitől az ember valahogy önkéntelenül is megnyugszik. Látszik, hogy van két porontya otthon, igazán.
A szívemben a hála és a meglepettség egyre hatalmasabbra növekedett, míg végül a ki nem csordult könnyeim teljesen fel nem száradtak, és át nem vette helyüket az a hálás, még számomra is meleg mosoly, amit kizárólag olyan pillanatokra tartogatok, mint amilyen ez volt.
Köszönöm ezt a váratlan törődést, ezt a nem-kötelező-de-mégis-adom támogatást.
(A magyar tanárom rákérdezett, mi történt velem az utóbbi időben, mi a gond. Én pedig elmeséltem, amilyen röviden csak lehet.)

2013. január 14., hétfő

Meztelen testem most már úgy fest, hogy semmiképpen sem árva

A friss hó halkan ropogott a talpam alatt. Az orromat ugyan csípte a jeges hideg, de a halvány napsugarak simogatták bőrömet. Napok óta nem láttam az eget. Óvatosan lépkedtem Anna mellett a macskaköves úton, hogy az olvadozó locspocsban meg ne csússzak. Nemrég vágódtunk ki az utcára az iskola fojtogató, sárga falai közül, a tudat pedig, hogy mehetek haza, felszabadított, és bohókás vigyort festett arcomra. Szokás szerint zavarban voltam, mert annyi minden volt a fejemben - és egyébként is, ez valahogy tipikusan hozzám tartozik, képtelen vagyok levakarni magamról.
- Szóval, képzeld - kezdtem bele szégyellősen, és megigazgattam (rénszarvas színű) sapkám alól kilógó tincseimet. - Tegnap azt írta, hogy, khm - egy pillanatra elhallgattam, és esküszöm, nem csak a hatás kedvéért, hanem mert valahogy azok a szavak égették a torkomat, vele együtt pedig az arcom, s szinte éreztem, ahogy elpirulok -, szerelmes belém.
Anna erre nagyjából olyan hangot hallatott, amilyet én szoktam, ha valami hiperszuperfantasztikus dolog jut a tudtomra. (Ami, megjegyzem, vetekszik egy kismacska meg egy egérke hangjának furcsa elegyével.) Elégedetten húztam össze a szemem, és lopva rásandítottam. Egyértelműen el volt ájulva a hírtől.
- Éjszaka beszéltünk, és ez lett. Annyira meglepődtem! Mármint pont ő? - elvigyorodtam, és még egyszer, teátrálisan megismételtem az utolsó szócskát. - Ő?
Anna vigyorgva válaszolt:
- Úristen, ez annyira jó! Mármint, nekem Á. sosem mondta még. Azt igen, hogy szeretlek, de ezt... Hát ezt nem.
- Hidd el, én is sokkot kaptam tőle -
nevettem fel élesen, megtartva jó szokásomat, miszerint ha nem tudok mit kezdeni egy adott helyzettel, önkéntelenül és kényszeredetten kipréselek magamból valami ha-ha-ha szerűt. - És nekem sem mondta még eddig, meg igazából nem is számítottam rá. Furcsa, hogy ilyen kis édes lett - hebegtem, meg-megakadva az izgatottságtól.
- Megszelídítetted. Neked lett ilyen. Miattad.
- Haha -
már megint az a nevetés... - Lehet. Olyan... Olyan hihetetlen! - sóhajtottam, fülig érő szájjal, boldogságtól csillogó szemekkel.
Időközben elértük a buszmegállót, ahol egy nénike ácsorgott, fonott kosárral a kezében. Hidegen és gyanakvón mérte fel vigyorgó duónkat, aztán valószínűleg rájött, hogy csak kamaszok vagyunk, így felesleges komolyságot vagy női tartást keresnie mozdulatainkban vagy mondatainkban, úgyhogy elnézően - bár némi lekezelő arcmimikával - arrébb fordította csinosra igazított, kötött sapkás fejét.
A busz érkezéséig még volt pár percem, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon, és gyorsan érdekesebb (ki hinné, hogy létezik ennél is izgalmasabb téma) kérdés felé tereltem beszélgetésünket. Valahogy úgy sült ki, hogy végül mégsem én ajánlottam a fel azt a bizonyos dolgot, ami már hónapok óta kavarog a fejemben.
- El kéne menni a Balatonra nyáron, együtt - lelkendezett Anna, miközben a hideg miatt egyik lábáról a másikra állt.
- Úristen, ez nagyon jó ötlet. Már akartam is mondani! Tudod, több ember, jobb hangulat, kevesebb pénz... Hozhatná Mirrmurr is L.-t, meg, hááát... Szóval, valószínűleg akkor Árnyék is jönne velem - daráltam le, szinte egyhuzamban, miközben szégyellősen, de igen lelkesen kabátzsebembe dugtam két kezem.
Anna cseppet sem borult ki az ötleten, sőt, lelkesen támogatta.
- Úgy van! Meg akarom ismerni! - mosolygott rám, és valamiért ez a kijelentése iszonyatosan jól esett. Nem csak azért, mert ez azt jelenti, hogy a nyárból egy egész hetet tölthetek a barátaimmal és Árnyékkal, hanem azért is, mert így mindannyian megismerhetnek majd belőlem egy részt, egy olyat, amit eddig még nem. És ezt a fantasztikus lehetőséget Anna teremtette meg, csupán azzal, hogy felvetette a kérdést.
Majdnem minden vágyam ez az egy hét velük.

2013. január 11., péntek

Kezet fog a múlttal a jövendő

Az egyetem udvarán, a hatalmas tömegben sétálva elfogott az érzés, mennyire hihetetlen, hogy már itt tartok. Igaz, idén még nem magolom a tételeket, és a professzor asszonyok és urak szívélyes mondatai - "Mindenkit várunk vissza szeptemberben!" - sem nekem szólnak, azért mégis csak megborzongat és felvillanyoz kicsit a tény, hogy itt vagyok, megint valaminek a küszöbén. Alig fogtam fel, hogy gimnazista lettem, megyek is tovább, és valószínűleg ez az egyetemi éveimmel sem lesz másként.
Félelmetes, de szédítően izgalmas is a jövőkép.
Tegnap Árnyékkal, miután mindketten lenyugodtunk, és én konstatáltam magamban, hogy most már ideje lenne nem haragudni az egész világra, beszélgettünk erről. Ha a habos-babos, rózsaszín oldalt vizsgáljuk először, akkor valami fantasztikus éveim lesznek vele - és nem csak vele. Összespórolt pénz, Oszkár, Jackal, rendrakás-mizéria, főzőcskézés, esti tévézés, sok nevetés, cicalábas fürdőkád, párnába suttogott szeretlekek.
De persze van egy kényesebb rész is, amit valahogy még meg kell oldanunk. Az addig vezető út. A mostani tavasz, a sok tanulás ősszel és jövő ilyenkor, az érettségi frász, a kolesz dolog, sőt, egyáltalán a suli kérdés. Persze most nem akarok aggodalmaskodni (és nem is fogok), csak felmerültek az esetleges nehézségek is, mint olyan. De azért hiszem, hogy menni fog, hogy képesek leszünk megteremteni a közös életünket, együtt és boldogan.
Mert végülis, miért ne menne? Van mindkettőnkben elég erő hozzá, ráadásul tudom, hogy a szüleim abszolút támogatnak (és az milyen jó érzés tud lenni, hogy Anyának beszélhetek Árnyékról, végre) mindenben, ami a céljaimat illeti. Úgyhogy semmi probléma nem lesz. Egyébként is, a mostra kell koncentrálni. A mostban pedig épp a szokásos esti - vagy alkalmanként éjszakai - írásos és csevegéses konferenciánkat tartjuk, fizikailag kilométerekre egymástól, de lélekben szorosan közel.
83 nap.



1 hónapja boldogság!

2013. január 9., szerda

Rilke

"Minduntalan, a szerelem tájképe mégoly ismerős,
S a templom kis udvara is panaszos nevével,
S a rettentő, titokzatos szakadék, ahol a többiek
Végzik: minduntalan mégis ketten kijárunk
A vén fák alá, leheverünk megint
A virágok közé, szemben az éggel."
Grace kapta ezt Samtől, titokban az az elbűvölő fiú - aki talán még most is a mindenség lenne a szememben, ha Árnyék vissza nem tért volna, és nem varázsolta volna már önmagában, a lényével meséssé az életem - a táskájába rejtette a cetlit, amire egy Rilke vers volt firkálva, mellé pedig egy "Ez Rilke. Bár én írtam volna." gondolatot biggyesztett. Annyira szép, és édes istenem, még mindig annyira szerelmes vagyok ebbe a könyvbe. Holnap teázni fogok és az ágyamra kucorodva, szerelmetesen vágyakozva ezt fogom olvasni, a legkedvesebb részeimet belőle, és igyekszem majd vizionálni Árnyékot, magam mellé. Vagy legalább pár percre elhinni, hogy a betű- és tintaillatú lapokon az én életemről olvasok.
(Hirtelen már csak 85 nap lett, az itt úgysem számít miért, mert senki nem tud semmit.)

2013. január 8., kedd

Bízva bízzál

Nem tudom, mikor lettem jobban.
Tegnap este majdhogynem álomba sírtam magam, miután megtudtam, hogy valószínűleg két hétig nem találkozhatok Árnyékkal, ráadásnak otthon még a közös beszélgetésünket is szabotálták. Anya ugyan mellém bújt este, és igyekezett megnyugtatni azzal, hogy óvatosan a hátam simogatta, de  aztán kiment (és egyébként se ért el nálam túl sokat, csupán annyit, hogy a zokogásom szaggatott el-elsírom magamokká csillapult), és magamra hagyott az egésszel. Levegőhöz sem jutottam a kétségbeesésemtől, olyan félelem kerített hatalmába, amit nehezen visel el az ember. Vagy inkább tehetetlenség. Fogalmam sincsen.
Éppen megnyugodtam már, amikor halkan felcsendült az Esti Kornél Ha ébren volnál című számának kezdő taktusa a párnám alatt. Árnyék hívott. Csak pár perc volt (talán csupán kettő), de a hangja megnyugtatott, a hüppögés eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Úgyhogy, végül elaludtam.
Reggel már - anyukám állítása szerint is - jobban festettem. A vonaton történelmet tanultam, és írtam az új, Mirrmurrtól kapott naplómba egy rémesen pozitív valamit, amiben arról számoltam be, mennyi idő van még pontosan április végéig (113 nap), és hogy aztán a május már csak a miénk.
Mostanra egészen jól vagyok. A magyar tanárom elmondta, hogy elégedett a teljesítményemmel, és abszolút látja a javulást, valószínűleg simán megcsinálom az emelt érettségit. Ez a pár mondat pedig úgy... Összerakott. Hiszen mennyit szenvedtem órákat a könyv felett. És most elrontanám? Végre levegőhöz jutok, és úgy érzem, van életem. Csak belegondolnom nem szabad.
Informatika órán ülve, távol a szobámtól és az ágyamban elsírt könnyeimtől, elhatárolva a hiányától - hiszen a három barátnőm csodás figyelemelterelés -, egészen könnyű elhinni, hogy a lelkesedésem napokig kitart majd, de legalábbis estig. Lelkiekben készítem magam a cica-beszédemhez, amivel majd okosan megpuhítom sokszor olyan megközelíthetetlen nevelőapukám. Fejben felpolcozom, katonás rendbe igazítom a tanulnivalóimat, és pipálgatom, mi az, amivel hamar végzek majd. Itt a suliban, szorgosan pötyögve, könnyű elhinni, hogy lesz affinitásom élni, valóban, Árny nélkül is.
Pénteken megyek a New Yorkba, egy csodás kávézóba Bóbitáékkal. Remek lesz. Akármilyen szörnyű érzés is lesz, hogy azt az estét Árnyékkal is tölthettem volna, élvezni fogom. Valahogy még kibírom ezt a pár hónapot, aztán majd meglátjátok, nem győzöm bejegyezni a jobbnál-jobb közös napjainkat.

2013. január 5., szombat

Csodának látlak én téged

Az ölébe ejtett kezekkel figyeltem, ahogy mosolyog rám. A hangja, ahogy utasít, hogy maradjak nyugton és üljek vele szembe, összekavarodott gyanakvó gondolataimmal és egyre növekvő kíváncsiságommal.
- Na? - sürgettem, olyan nyugodtan, mintha nem is én kérdeztem volna.
- Mindjárt, csak zavarban vagyok.
- Árny? Zavarban? - nevettem rá.
Nem szólt semmit, csak az ujjaimat birizgálta, és nagy levegőket vett, szüntelenül mosolyogva. Rémesen aranyos volt, ahogy nézett rám, tűnődve-méregetve, vajon mit szólok majd a tervéhez. A tizennyolcadik születésnapomra ugyanis volt valami - állítólag - édes és aranyos ötlete. Vagy az már valóban tervnek számítana? A napokban hergelt ezzel, aztán megígérte, hogy szombaton elmondja.
- Szóval - kezdte végül, egy méretes levegővételbe fojtva a szót -, ez még nem pontosan az, inkább csak az az előtti kérés, szóval igen, tegnap majdnem kitaláltad, de - itt a magasba emelte két kezét, gondolom, hogy igazán hatásos legyen a tiltakozása - a majdnem az ugye nem igen!
Hirtelen mintha nagyon is tudtam volna, mit akar mondani. Az agyam ezerrel kattogott, hitetlenkedve mantrázta folyton, hogy "Nem, azt biztos nem; nem, nem, nem; Szürke, hülye vagy, ha valaki, hát ő biztosan nem, mosolyogj inkább, és várj". Idétlenül elvigyorodtam, tekintve, hogy Árnyéknak még mindig nem sikerült semmi értelmeset kinyögnie. Kíváncsian vártam, ugyan mikor rukkol már elő a dologgal.
- Kiböknéd végre? - noszogattam.
- A kérdés az lenne, hogy - miközben beszélt, elég hosszú ideje a gyűrűsujjam piszkálta, ami újabb okot adott a gyanúra - igent mondanál-e arra, hogy, hát... Ne megkérjem a kezed, hanem, hogy majd megkérjem a kezed. Érted? Egy tetoválás lenne mindkettőnk ujján - magyarázta, és közben végig cirógatta a gyűrűsujjam -, aztán pedig majd megkérném a kezed.
A döbbenettől jóformán levegőhöz sem jutottam. Hitetlenkedve meredtem magam elé, aztán megragadtam a takaróját, és nyüszítve elrejtettem vele az arcom.
- Ez egy nem? - aggodalmaskodott.
- Ez egy "sokkot kaptam" - feleltem a takaró alól, félig vigyorogva, félig kétségbeesve.
Óvatosan kikukkantottam rá. Ugyan nem láttam rendesen a szemét, mert sötét volt a szobájában, akkor is megjegyeztem, ahogy nézett rám.
- Hát ez tényleg elég édes - hebegtem, jobbat nem tudván. - Csak. Nem hiszem el - a hangom élesen, majdnem hisztérikusan csengett. - Nem akarok férjhez menni - szögeztem le végül.
Ezen eltűnődött egy pillanatig.
- Nem is kellene.
- Akkor mit akarsz? -
fintorogtam, miközben óvatosan, mint egy őzike, kibújtam a takaró alól és közelebb araszoltam hozzá, hogy átkarolhassam a nyakát. - Úgy a menyasszonyod leszek - állapítottam meg.
- Igen. De ezt úgy gondold át, hogy csak hárman tudunk róla. Még a szüleim sem.
Összeszűkült szemmel a szobaajtót fixíroztam, mintha arra lenne írva a tökéletes válasz. Hiába bámultam, az agyam cserben hagyott. Folyton csak az a szó járt a fejemben, meg hogy nem, ez valami tévedés, vagy móka. Nem lehet véresen komoly. Vagy mégis?
Árny azonban nem engedte, hogy elkalandozzak, nem engedte, hogy a szerencsétlen családomra gondoljak, akiknek annyira nem jött be az élet - és ezzel együtt a házasság sem -, sőt, még azt sem tudtam igazán mérlegelni, mennyire abszurdum, hogy tulajdonképp a tizenhetet sem töltöttem be, de már majdnem (és a majdnem az nem igen, tudom) meg lett kérve a kezem.
- Szóval, igen? - kérdezte Árnyék, szégyellősen mosolyogva.
Nem szóltam semmit, csak félig hunyt pillákkal beszívtam az illatát, és egy óvatos puszit leheltem az arcára, az édes kis szeplőire. Abban a pillanatban boldog voltam.

2013. január 4., péntek

Mostantól az életem



2013. január 3., csütörtök

A szívem fehér

"Ezért rossz, ha történik velünk valami, és nem örökítjük meg, vagy ami még rosszabb, ha nem is  tudjuk, nem is látjuk, és meg sem halljuk, mert később már nem lesz rá mód, hogy felelevenítsük. Azon a napon, amikor nem voltunk együtt, már soha többé nem is leszünk, vagy az, amit akkor mondtak volna nekünk a telefonba, amikor nem vettük fel, soha többé nem fog elhangzani, sem ugyanaz, sem ugyanazzal a szándékkal; minden egy kissé vagy egészen más lesz, amiért nem volt bátorságunk felemelni a kagylót. De még ha együtt voltunk is vagy otthon voltunk is, amikor szólt a telefon, és a félelmünket leküzdve, fittyet hányva fel is vettük, akkor sem fog az egészből megismétlődni semmi, következésképp eljön majd a pillanat, amikor olyan lesz, mintha nem lettünk volna együtt, még ha együtt voltunk is, mintha nem vettük volna fel a kagylót, még ha fel is vettük, vagy mintha hallgattunk volna, még ha bele is szóltunk. Még a legkitörölhetetlenebb dolgok is végesek, akárcsak azok, amelyek nem hagynak nyomot maguk után, vagy meg sem történnek, s még ha előrelátóak vagyunk is, és feljegyezzük emlékeztetőkkel, sőt, a megtörtént eseményt megpróbáljuk behelyettesíteni önnön bizonyítékával, rögzített vagy iktatott változatával, s ekképpen a valóságos történés már az elejétől fogva a feljegyzésünk, hang- vagy videofelvételünk lesz, és semmi más: még az ismétlésnek ebben a végtelen tökéletesítésében is elveszítjük azt az időt, amikor a dolgok valóban megtörténtek (még ha a feljegyzés ideje egyezik is a történésével)."

2013. január 2., szerda

Ha ébren volnál, csillagok közt barangolnánk


Remegő ujjakkal pötyögtem be anya mobiljába a számokat. Az agyam zakatolt, hogy talán mégsem jó ötlet, hiszen valószínűleg éppen egyáltalán nincs jól. Gyűlölöm a keddeket! - suhant át a fejemben a gondolat, aztán rádöbbentem, hogy szerda van. Akkor most a szerdákat!
Tényleg nem szeretem, hogy minden második hét keddjén egyedül kell lennem mindennel. Hogy addig még tart a mi, mert érzem, egészen biztosan, hogy Árnyék van. De ezek az egy napos kényszer-eltűnései már megőrjítenek. Leginkább azért, mert tudom, hogy rosszul van. Nem csak az bánt, hogy messze van, hogy nem vackolhatom be magam vele együtt a takaró alá. Nem csak a társasága hiányzik, hanem a tudat is, hogy rendben van. Egyszerűen falra mászom ettől.
Mielőtt megnyomtam volna a kis, zöld négyzetet a mobil kijelzőjén, nagy levegőt vettem. Imádkoztam, hogy ne ébresszem fel, és hogy titokban se haragudjon rám, amiért zavarom. Imádkoztam, hogy egyáltalán felvegye, és ha csak két percre is, de hallhassam a hangját. Tegnap nagyon szétcsúsztam, miután hazaértem. Minden félelmem és fájdalmam beborított, és teljesen kétségbe estem. Aztán órákon át tartó beszélgetések után végre összeszedtem magam. Eldöntöttem, hogy mennie kell.
Végül nagy levegőt vettem, még egyszer utoljára, és ujjamat óvatosan a hívásindításra csúsztattam.
Rémesen hosszú időnek tűnt, amíg búgott a fülembe a telefon. Már a második csengés után meggondoltam magam, és legszívesebben leraktam volna, csak azért, mert elképzeltem, ahogy bágyadtan fekszik a párnáján, kimerülten. Aztán mégsem. Hirtelen elhallgatott a búgás, és rövid - de elég hosszúnak tűnő - hallgatás után egy hang krákogott bele a telefonba, kicsit morcosan.
- Árnyék! - leheltem, félig mosolyogva, mert a hangja kitöltötte azt a fájdalmas űrt, amit a tegnap hagyott maga után.
- Szürke - felelte olyan hangon, hogy összeszorult a szívem.
Hihetetlenül tud hiányozni.

2013. január 1., kedd

2013

- Hány perc még? - kérdezte Árny, miután hosszas szenvedést követően végre sikerült ujjaimmal rátalálnom mobilján a megfelelő gombra, hogy megnézhessem, mennyi az idő.
- Még kettő - rebegtem, és igyekeztem nem belegondolni.
Nekem az új év nem a fogadalmakról szól, de még csak nem is az újrakezdésről. Sosem éreztem igazán, hogy igen, ez egy boldog pillanat. Persze, az ember szívesen hitegeti magát, hogy idéntől minden megváltozik, a könnyeket felváltja a mosoly, a magányt az ölelés, a nappalok értelmet nyernek, az éjjelek sivár feketéjét puha takaróvá csavarja a szerelem, de ugyan... Ugyan kinek jut eszébe ilyenkor az elmúlás? Nekem fáj a vég, nekem fáj mindennek a vége, mert az élet legapróbb dolga is hatással van rám. A szememben minden másodpercnek jelentősége van, és minden szomorú, sőt, minden felmagasztalódik, ami elmúlt. Úgyhogy a szilveszter abszolút nem az én ünnepem. Talán évekkel ezelőtt, amikor csak hárman voltunk: anya, a nővérem meg én, és rövid, pörgős szoknyát húztunk a pöttyös harisnyánkhoz, hogy a tévében ezredjére leadott filmek zenéjére táncikáljunk, még szerettem. Igen, azokat a szilvesztereket még élveztem. De akkor még nem igazán számított, hogy mi múlik és mi nem. Mostanra pedig mindenbe kapaszkodom, görcsösen, már majdnem hisztérikusan nagyon meg akarom tartani a pillanatnyi semmiségeket. Badarság.
- Nekem ez az új év dolog mindig is furcsa volt - rántott vissza Árnyék a mostba. - Tudod, az a fogadalmas dolog.
- Nahát igen -
helyeseltem, és még mindig összpontosítanom kellett, hogy véletlen se találjon rám az a jellegzetes, torok- és mellkaselszorulós érzés.
Fészkelődni kezdtem, csak hogy eltereljem valamivel a gondolataimat. Gondosan bevackoltam magam Árnyék karjai közé, aztán onnan bámultam a plafont. Hosszú, keserves napokat vártam, hogy végre vele lehessek, és a pillanat valahogy még most is hihetetlennek tűnt.
Egyszerűen csak az agyam nem akarta befogadni azt a sok gyönyörűséget. Ahogy felszálltam a buszra, és másfél órán keresztül figyeltem a napsütésben fürdő tájat. Ahogy Árnyék várt rám a buszmegállóban, aztán magához ölelt. Ahogy nemes egyszerűséggel a kezembe nyomta a - sajnos - megkésett karácsonyi ajándékomat: A szívem fehér című könyvet, amit kiszemeltem magamnak Szolnokon, és ami annyira magával ragadott, amint megpillantottam. Én pedig végre átadhattam neki a remekművemet, egy festett huskyt, aminek a pofája olyan kis jámbor lett, hogy az már szinte idegesítő. Nem tudtam felfogni, hogy nem kell aggódnom, hány óra, hogy nyugodtan ülhetek mellette a széken, nyakig magamra húzva a Vilmosnak becézett macskás takarót, Nanát nézve, miközben ő kanalazza a számba a még igencsak jeges epres jégkrémet. Két nap, millió hihetetlen kép.
- Mire gondolsz, Szürke? - kérdezte Árny, és megcirógatta az arcomat.
- Hogy még mindig nem hiszem el, hogy nálad aludhatok - motyogtam, azon a jellegzetes, kétkedő hangomon, nevetve.
Árny felmordult mellettem, csendesen és rémesen szexin.
- Én sem - suttogta bele a fülembe, aztán fölém hajolt, és megcsókolt. - Hány óra? - kérdezte két puszi között.
Ügyetlenül keresni kezdtem a párna-takaró-Árny kupacban a mobilom. Egy perccel múlt éjfél.
- Boldog új évet, Árnyék - mosolyogtam.
- Boldog új évet, Szürke - felelte, aztán gyengéden magához húzott.
 http://data.whicdn.com/images/47670372/tumblr_mfuzmaj25D1qfoqejo1_500_large.png