2012. december 19., szerda

Mozdulni sincs értelme nélküled

A szemfesték fekete csíkokban csorgott le az arcomon, miközben a zokogástól rázkódva kuporodtam össze az íróasztalom mellett álló, hatalmas forgószékemen. Szerettem volna - igazán nagyon - hisztériázni, tudjátok, úgy istenesen megadni a módját: üvölteni, toporzékolni, a földhöz csapkodni dolgokat - de kétlem, hogy jobban éreztem volna magam tőle, szóval hagytam a csudába.
Helyette inkább erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeimet és bepötyögtem Árnyéknak, hogy
"jó, lenyugodtam, és igazából semennyire sem rád haragszom, csak utálom a helyzetet és a mai napos aggódás és a tegnapos egésznaphiányzás mellé kicsit rosszul érint, hogy mire itt vagyok, te nem vagy sehol. vagyis de, pihensz, ami jó, mert muszáj, csak idsuzgkhasjdfljouzgftreoluihgd."
Nem sok értelme volt, de valakinek le kell írnom, mi van bennem, és ugyan kinek, ha nem neki? Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy múljon a mellkasomban feszülő szorítás, de nem történt semmi.
Összeszorított szájjal, erősen koncentrálva hogy ellenállajak az újra rámtörni készülő sírásnak, elindítottam Julie London - Cry me a river című számát, amit még Árnyék linkelt el nekem, hónapokkal ezelőtt. Addig hallgattam, amíg nem jutottam elegendő oxigénhez és fel nem fogtam, hogy nem lesz ez így mindig, nem kell így lennie.
Bánatosan, az idegességtől kavargó gyomorral kucorodtam össze a széken és igyekeztem minden erőmmel a közelgő szilveszterre összpontosítani. A karácsonyra nem mertem, mert nem leszek itthon. Idén kimarad a fenyőillatú szoba, a lelkes, huszonnegyedikés fadíszítés és a sütemény sütés. Legalábbis itthon biztosan nem fogok ilyesmit csinálni. Helyette sok-sok kilométerrel arrébb, a mamámék fáradhatatlan eszmecseréjét és apám állandó cukkolását hallgathatom majd, ami ellen alapjáraton talán nem is lenne kifogásom, ha nem függnék teljesen és tökéletesen Árnyéktól. Nem igazán tudom még, hogy fogok kibírni majdnem négy napot. Arról nem is beszélve, hogy szent elhatározásomnak, miszerint tavaszig még csak ne is álmodjon rólam, eléggé nagy erőpróba lesz ezek után újra találkozni vele, mert az hétszentség, hogy szét fogjuk szedni egymást - és az ezer százalék, hogy halálosan meg leszek őrülve, még akkor is, igen, ha rémesen visszafogott leszek. De ez most mellékes.
Egyszerűen csak szeretném, ha nyár lenne már, túllennénk ezen a rémálmon és nyugodtan feküdnék vele valahol a Balatonparton. Én a mellkasára dönteném a fejem, ő meg a hátamat cirgóatná; vagy együtt sétálnánk a forróságban, kézen fogva, lükén; vagy elfoglalnám az egész plédet és a füvön kéne ücsörögnie; vagy tesómmal és a barátjával kártyáznánk, négyen; vagy éjszaka megmutatnám neki a környéket és mesélnék neki mindenről, ami eszembe jut; vagy szendvicset csinálnék neki reggel, ő meg a pulthoz szorítana és megcsókolna.
Édes istenem, add, hogy így legyen!