2012. december 15., szombat

Most már tizenkilenc

Vigyorogva fordultam felé.
- Kész vagyok. Tádá! - tártam ki két karom, akár egy kisgyerek. Olyan is lehetettem, bizony, mint egy ovis kislány, cicának maszkírozva. Árnyék elnézően, szelíden mosolygott rám. Ettől valahogy még jobban
nevetnem kellett.
- Miáú! - produkáltam tovább magam neki, majd amikor felém nyújtotta kezét, felpattantam a földről és - ahelyett, hogy mellé galoppoztam volna - az ágyra heveredtem.
- A cicák nem mennek oda senkihez, nem tudtad? - incselkedtem.
Árnyék vágott egy grimaszt, aztán kénytelen-kelletlen - belátva, hogy lehetetlen lesz rávenni lökött barátnőjét, hogy megmoccanjon - mellém kuporodott az ágyra. Diadalmasan rávillantottam tekintetem és ártatlan mosollyal konstatáltam a helyzetet:
- Na látod. A cicák mindig győznek.
- Igazán? - úgy nézett rám, mint aki nagyon is kételkedik. Már éppen helyeselni akartam, amikor felmordult és megtámadta gondosan felügyeskedett füleimet. Azért az ilyet még sem tűrheti egyetlen macska sem.
- Nem adom a fülem! - kiáltottam teátrálisan, a levegőben kapálózva, mint egy szerencsétlen. Látva, hogy jót mulat izgatottságomon és nem létező harctechnikámon, én is felkacagtam. A nevetésem betöltötte a szobát, visszaverődött a függönyről és a bútorokról. Bebugyolált minket abba a délutánba, a születésnapja emlékébe.
Miközben átfutott az agyamon, mennyire imádom, hogy mellette vagyok és mit meg nem adnék érte, hogy az elszalasztott három évünket bepótolhassuk, ő tovább nyúzott, persze sikertelenül, ugyanis a fülem, ha nem is érintetlenül, de megúszta a támadást.
- Felesleges minden, Szürke jobb nálad, hidd el. Nem hagyom magam. Béna Árny, bééé-naaa - cukkoltam vihogva.
- Jól van - szomorodott el színpadiasan, majd kettőnk közé ejtette kezét. Úgy nézett rám, mint egy kiskutya. - Nyertél.
- Tudom. Én mindig - suttogtam, aztán mosolyogva megcsókoltam és engedtem, hogy a fekete cicafül, amit pár perce még olyan hősiesen védtem, had csusszanjon le a hajamról. Árnyék ölelésébe bújtam és nem is ráncigált onnan ki senki egészen addig, amíg túl késő nem lett és nem kezdtünk kapkodva sietni a 16:52-es buszhoz. Mint mindig.