2012. december 21., péntek

Közeleg a karácsony? Ki hinné.

 - Vigyázz magadra, Mirrmurr! Imádlak! - szorítottam magamhoz a szöszke, magas lányt, majd játékból még a fülébe nyávintottam egyet, csak hogy mosolyogva köszönhessünk el.
- Szép karácsonyt, Szürke! Én is imádlak - kacsintott Mirrmurr, aztán még egyszer megölelgetett.
A teremből kilépve elfogott az érzés hiánya, a tudat, hogy úgy kéne éreznem, ma délután vége szakadt valaminek, ma délután lezárult pár dolog. Mégsem volt bennem semmi azon kívül, mennyire nem akarok holnap vonatra szállni korán reggel és itt hagyni mindent meg mindenkit négy napra. Pedig rendszerint várom, hogy kiszakadjak az unalomból, szeretem Kaposvárt, szeretem az ottani, kivilágított utcákat. Csakhogy életemben nem ragaszkodtam még ennyire senkihez, mint most Árnyékhoz.
Amikor még igazinak hittük magunkat, tizenhárom voltam és semmit sem tudtam. Semmi sem hiányzott, semmi sem volt. Most pedig meg fogok őrülni nélküle.

Itthon az ágyamra kuporodva igyekeztem összeszedni magam, amiből természetesen semmi sem lett. A karácsonyi dalok meg sem érintettek, csak bámultam, ahogy a nővérem önfeledten ugrándozva táncikált rájuk és elégedetten méregette magát a tükör előtt a gyönyörű és rövid ruhájában. Gyűlöltem, hogy tökéletes alakja van, tökéletes arca, tökéletes élete. Nekem is megvan mindenem, vannak barátaim, van Árnyék, van esélyem arra, hogy jól legyek, valahol mégis mindig elvesztem a fonalat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom már magam miatt. Valami még mindig nem stimmel. Inkább a hozzáállásommal van gond, azt hiszem. Elfelejtettem, hogyan kell igazán jól lenni. Félek magamtól.
Gyógyíts meg.
***
A forró vizet a hatalmas, napraforgós bögrébe csorgattam. A mézzel meg a narancsos teafilterrel egyetemben a konyhaasztal mellé huppantam, aztán felhúztam a lábam és elhelyezkedtem a széken, akár egy macska. Óvatosan levettem a mézesüveg ragacsos tetejét és egy kiskanállal adagoltam az aranyszínű, sűrű és tömény édességet a teámba. Közben egészen kikapcsoltam, nem gondoltam többet a frusztráló itthoni légkörre, az ólmos fáradtságra, a holnapi korán kelésre, sem arra, hogy Árnyék nélkül töltöm a napjaimat.
A kedvenc teám illata egészen elködösítette az agyamat. Minden aggodalmam felváltotta az a zsibbadtsághoz hasonló nyugodtság. Aztán amikor belekortyoltam és a torkomon lecsorgott a filter, a méz és a forró víz varázslatos, édeskés elegye, halkan felsóhajtottam. Majdnem nincs ennél szebb.