2012. december 30., vasárnap

1 nap


Lálálá, már csak pár óra.

2012. december 29., szombat

2 nap


Könnyebb is lehetne.
Nem az.
De már csak 40-30 akármennyi óra. Csak annyi, és minden mocsok megszűnik.
Csak Árnyék és Szürke marad.
Kibírom.

2012. december 28., péntek

3 nap


Csak kibírjuk valahogy.

2012. december 26., szerda

Ha te szeretnél és én szeretnélek, hogy szeretnélek!

Kétség
Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve"
.
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.

Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva"
.
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl,
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?
Nem mintha kételkednék bármiben is. Csak szeretnék már végre vele lenni. Minden nap nyomorúságosan üres nélküle. Egészen elfelejtettem, hogyan ejti ki a nevem. Szóval, csak kellene. Meg egyébként is fel akartam avatni az egyik puha fedeles könyvecskét, amit a nagymamám nyomott a kezembe tegnap reggel, indulás előtt, mondván, hogy ő ezeken a szerelmetes verseken nőtt fel, olvasgassam hát őket.

2012. december 25., kedd

Nem is kell a kábszerek sugallta álom

A kaposvári jégcsarnok hatalmas pályájára lépkedtem, idétlenül, tudniillik korcsolyában rémesen nehéz normális talajon egyik pontból a másikba jutni.
Figyeltem, ahogy az apám ügyetlenkedik a karácsonyfaégőkkel, közben a nevetés gurgulázva szakadt fel a torkomból.
Engedtem, hogy másodjára is teletöltsék az előttem álló talpaspoharat vörösborral, aztán óvatosan mosolyogva kívántam boldog ünnepeket a családnak.
Az asztal mellé ültem és illedelmesen szedtem a tányéromra egy adagot a csirkéből, pedig egészen tele voltam már - de tudjátok a mamámnak képtelenség nemet mondani.
A párnámba fúrtam az arcomat és azt kiabáltam a nővéremnek, hogy "Ne, ne, ne, én nem bírom ki! Árnyékkal akarok lenni!" - amíg ő meg nem unta és el nem kezdett idétlenkedni, hogy elterelje a figyelmem.
A jéghideg ablaküvegnek nyomtam az arcomat és számoltam a kocsi szélvédőjére hulló esőcseppeket, közben azon kattogtam, vajon mennyi esélyünk van rá, hogy nyáron a Margitszigetre menjünk Árnyékkal, könyvet olvasni, almát enni, fényképet készíteni, napfényben fürdeni, szmogot szívni, lejárni a lábunkat, vonaton aludni, este egymás mellett szuszogni.
Úgy vigyorogtam, mint egy őrült, miközben a vonal túlsó oldalán Árnyék beszélt hozzám.
A fotelban összekuporodva hallgattam a lejátszóból hullámzó karácsonyi dalokat és halkan dúdolgattam, miközben a többiek egymást ölelgetve átadták egymásnak piros-zöld-csillogó ajándékaikat.
A fehér dunyha alá bújtam és lelkesen helyeseltem, amikor apa belépett a szobába és arról kezdett elmélkedni, hogy rég volt ilyen szép karácsonya.
A kocsiban fészkelődtem, visszafele számoltam a perceket: még százhúsz, még száz, még hatvan, még negyven, még tizenöt, még kettő, és beszélhetek Árnyékkal, mert hazaérünk.
Szégyellősen és óvatosan sompolyogtam le a konyhába. A hátamat a kandalló oldalának vetve élveztem a kiszűrődő meleget, míg össze nem szedtem minden bátorságom és rá nem emeltem tekintetem az asztal mellett ücsörgő anyukámra.
- Nagy gond lenne, ha nem Szolnokon szilvesztereznék?
- Hanem hol? - vetett rám egy kétkedő pillantást anya.
- Hát... Árnyéknál? - próbálkoztam.
- Mi van, ha azt mondom, nem?
- Akkor szomorú leszek - állapítottam meg szemöldök ráncolva.
- És szerinted azt mondom? - kérdezte anya szelíden.
- Nem - mosolyodtam el, aztán a nyakába ugrottam.

2012. december 24., hétfő

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

2012. december 21., péntek

Közeleg a karácsony? Ki hinné.

 - Vigyázz magadra, Mirrmurr! Imádlak! - szorítottam magamhoz a szöszke, magas lányt, majd játékból még a fülébe nyávintottam egyet, csak hogy mosolyogva köszönhessünk el.
- Szép karácsonyt, Szürke! Én is imádlak - kacsintott Mirrmurr, aztán még egyszer megölelgetett.
A teremből kilépve elfogott az érzés hiánya, a tudat, hogy úgy kéne éreznem, ma délután vége szakadt valaminek, ma délután lezárult pár dolog. Mégsem volt bennem semmi azon kívül, mennyire nem akarok holnap vonatra szállni korán reggel és itt hagyni mindent meg mindenkit négy napra. Pedig rendszerint várom, hogy kiszakadjak az unalomból, szeretem Kaposvárt, szeretem az ottani, kivilágított utcákat. Csakhogy életemben nem ragaszkodtam még ennyire senkihez, mint most Árnyékhoz.
Amikor még igazinak hittük magunkat, tizenhárom voltam és semmit sem tudtam. Semmi sem hiányzott, semmi sem volt. Most pedig meg fogok őrülni nélküle.

Itthon az ágyamra kuporodva igyekeztem összeszedni magam, amiből természetesen semmi sem lett. A karácsonyi dalok meg sem érintettek, csak bámultam, ahogy a nővérem önfeledten ugrándozva táncikált rájuk és elégedetten méregette magát a tükör előtt a gyönyörű és rövid ruhájában. Gyűlöltem, hogy tökéletes alakja van, tökéletes arca, tökéletes élete. Nekem is megvan mindenem, vannak barátaim, van Árnyék, van esélyem arra, hogy jól legyek, valahol mégis mindig elvesztem a fonalat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom már magam miatt. Valami még mindig nem stimmel. Inkább a hozzáállásommal van gond, azt hiszem. Elfelejtettem, hogyan kell igazán jól lenni. Félek magamtól.
Gyógyíts meg.
***
A forró vizet a hatalmas, napraforgós bögrébe csorgattam. A mézzel meg a narancsos teafilterrel egyetemben a konyhaasztal mellé huppantam, aztán felhúztam a lábam és elhelyezkedtem a széken, akár egy macska. Óvatosan levettem a mézesüveg ragacsos tetejét és egy kiskanállal adagoltam az aranyszínű, sűrű és tömény édességet a teámba. Közben egészen kikapcsoltam, nem gondoltam többet a frusztráló itthoni légkörre, az ólmos fáradtságra, a holnapi korán kelésre, sem arra, hogy Árnyék nélkül töltöm a napjaimat.
A kedvenc teám illata egészen elködösítette az agyamat. Minden aggodalmam felváltotta az a zsibbadtsághoz hasonló nyugodtság. Aztán amikor belekortyoltam és a torkomon lecsorgott a filter, a méz és a forró víz varázslatos, édeskés elegye, halkan felsóhajtottam. Majdnem nincs ennél szebb.




2012. december 20., csütörtök

Soha ne mondd, hogy vége

Amit nem gondoltam volna egy évvel ezelőtt az az, hogy Árnyékkal tölthetem a szilveszterem. Vagy hogy jogom lesz akárhogy gondolni rá. Vagy hogy karácsonyi ajándékot fogok szerezni neki, hogy várni fogom a délutánokat, annak reményében, hogy az állomáson majd megpillantom, a hideg falnak vetett háttal ácsorgva, engem figyelve. Nem volt szabad álmodni, évekig. Nem volt szabad vágyakozni. Mert elmúltunk, nem is tudom igazán, mikortól. A január fájdalmától, a május reménytelenségétől, a június búcsújától vagy az agusztusi csók valami-elkezdődött-jétől számítva?
Nem emlékszem. Pedig valahol ott volt a pont, csak nem láttam, hová raktuk. Volt ennek vége egyszer, nem?
Nem. Valószínűleg sosem.

2012. december 19., szerda

Mozdulni sincs értelme nélküled

A szemfesték fekete csíkokban csorgott le az arcomon, miközben a zokogástól rázkódva kuporodtam össze az íróasztalom mellett álló, hatalmas forgószékemen. Szerettem volna - igazán nagyon - hisztériázni, tudjátok, úgy istenesen megadni a módját: üvölteni, toporzékolni, a földhöz csapkodni dolgokat - de kétlem, hogy jobban éreztem volna magam tőle, szóval hagytam a csudába.
Helyette inkább erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeimet és bepötyögtem Árnyéknak, hogy
"jó, lenyugodtam, és igazából semennyire sem rád haragszom, csak utálom a helyzetet és a mai napos aggódás és a tegnapos egésznaphiányzás mellé kicsit rosszul érint, hogy mire itt vagyok, te nem vagy sehol. vagyis de, pihensz, ami jó, mert muszáj, csak idsuzgkhasjdfljouzgftreoluihgd."
Nem sok értelme volt, de valakinek le kell írnom, mi van bennem, és ugyan kinek, ha nem neki? Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy múljon a mellkasomban feszülő szorítás, de nem történt semmi.
Összeszorított szájjal, erősen koncentrálva hogy ellenállajak az újra rámtörni készülő sírásnak, elindítottam Julie London - Cry me a river című számát, amit még Árnyék linkelt el nekem, hónapokkal ezelőtt. Addig hallgattam, amíg nem jutottam elegendő oxigénhez és fel nem fogtam, hogy nem lesz ez így mindig, nem kell így lennie.
Bánatosan, az idegességtől kavargó gyomorral kucorodtam össze a széken és igyekeztem minden erőmmel a közelgő szilveszterre összpontosítani. A karácsonyra nem mertem, mert nem leszek itthon. Idén kimarad a fenyőillatú szoba, a lelkes, huszonnegyedikés fadíszítés és a sütemény sütés. Legalábbis itthon biztosan nem fogok ilyesmit csinálni. Helyette sok-sok kilométerrel arrébb, a mamámék fáradhatatlan eszmecseréjét és apám állandó cukkolását hallgathatom majd, ami ellen alapjáraton talán nem is lenne kifogásom, ha nem függnék teljesen és tökéletesen Árnyéktól. Nem igazán tudom még, hogy fogok kibírni majdnem négy napot. Arról nem is beszélve, hogy szent elhatározásomnak, miszerint tavaszig még csak ne is álmodjon rólam, eléggé nagy erőpróba lesz ezek után újra találkozni vele, mert az hétszentség, hogy szét fogjuk szedni egymást - és az ezer százalék, hogy halálosan meg leszek őrülve, még akkor is, igen, ha rémesen visszafogott leszek. De ez most mellékes.
Egyszerűen csak szeretném, ha nyár lenne már, túllennénk ezen a rémálmon és nyugodtan feküdnék vele valahol a Balatonparton. Én a mellkasára dönteném a fejem, ő meg a hátamat cirgóatná; vagy együtt sétálnánk a forróságban, kézen fogva, lükén; vagy elfoglalnám az egész plédet és a füvön kéne ücsörögnie; vagy tesómmal és a barátjával kártyáznánk, négyen; vagy éjszaka megmutatnám neki a környéket és mesélnék neki mindenről, ami eszembe jut; vagy szendvicset csinálnék neki reggel, ő meg a pulthoz szorítana és megcsókolna.
Édes istenem, add, hogy így legyen!

2012. december 18., kedd

Vegyél rá és vigyél el

Bámultam bele a szürke tér karácsony-hangulatú délutánjába, miközben mellettem Mirrmurr mosolygott, a számban pedig a cukormázas-csokis-habos muffin olvadt össze a keserűségemmel. Igyekeztem a perc egyszerűségére koncentrálni - idén eddig ez volt a leghangulatosabb pillanatom -, de egy örökké nyugtalan részem csak az Árnyékról szóló rémképeket zümmögte a fejem egy sarkában.
- Szép ez így - krákogtam és kényszerítettem magam, hogy lelkesnek tűnjek.
- Igen, tényleg - örvendezett a barátnőm, miközben nagyot harapott a muffinjából.
- Örülök, hogy eljöttünk, bár lefagynak az ujjaim - nyammogtam.
 - Nekem is - húzta el száját a mellettem ücsörgő szőkeség. - De uhm, úristen. Ez a süti isteni! Vagy húszat meg tudnék enni ezekből!
Mivel semmi esetre sem akartam belemerülni az önsajnálatba meg a kétségbeesésbe, aggodalmasan végig jártattam tekintetem a környéken, miközben csöndesen hallgattam Mirrmurr bóhókás megjegyzéseit. Ugyan mit lehetne csinálni még? Más lett volna a helyzet, ha kicsit több pénz van nálam, akkor biztosan rávettem volna barátnőmet, hogy üljünk be a Kossuth tér mellett feldíszített kávéházba, ami a városi könyvtárba nyílik. Egek, fantasztikusan néz ki, ráadásul hetek óta nem jártam ilyen helyen - de sajnos most is le kellett róla mondanom.
- Sétáljunk, jó? - vetettem fel, mert nem bírtam tovább egy helyben ülni.
Mirrmurr bólintott, és az asztal mellől felkelve, lassan botorkáltunk keresztül a faházak és asztalok, valamint a fiatal fiúk-lányok kavalkádján. Az illatok felhőpamacsként kapaszkodtak a ruhánkba, a kenyérlángos füstös illata, a forralt bor édese, a cukros sütemények csillogó, mázas aromája. Imádom az ilyen helyeket, egyszerűen csak elvarázsolnak a színek, a felaggatott fenyőfaágak meg az a meleg fény, ami a kis bódékból szűrődik ki.
- Jól van Árnyék? - kérdezte hirtelen Mirrmurr, én meg azt sem tudtam, mit mondjak.
Beszámoljak-e neki arról, hogy mióta letettem a telefont, a gyomrom háborog és a sírás kerülget? Akarja-e tudni, hogy legszívesebben buszra szállnék és meg sem állnék az ismerős megállóig? Vagy csak egy illedelmes "Igen, jól"-t vár, és ennyi? Tudtam, nagyon jól, hogy az igazat szeretné hallani, mert Mirrmurr egy azon kevesek közül, akit tényleg érdekel, mi van velem. Úgyhogy nem fogtam vissza magam.
- Rémes érzés, hogy ő ott van, én meg itt. Nem lehetek vele, pedig alapjáraton is minden időmet a közelében tölteném. Minden vágyam, hogy mellette ülhessek, az ágya szélén, és vigyázhassak rá, még akkor is, ha tudom, hogy ettől függetlenül épp ugyanolyan rosszul lenne, mint nélkülem. Bosszant, hogy nem lehetek ott.
- Elhiszem - sóhajtott megértően Mirrmurr, majd óvatosan megsimogatta a vállam. Szeretem az ilyen kis kedvességeit, olyan érzésem lesz tőle, hogy számítok.
- Igazából, mindegy. Próbálok nem belehalni - fintorodtam el.
- Nem fogsz belehalni - szögezte le barátnőm. - Minden rendben lesz. Meglátod.
Bólintottam, mint aki egyetért, pedig kedvem lett volna sírva fakadni. Helyette inkább mélyen beszívtam a hideg levegőt és vetettem egy utolsó pillantást az időközben hátunk mögött hagyott térre. "Ez a tél más lesz. Ez a tél gyönyörű lesz. Már most is az." - mantráztam magamban, aztán Mirrmurra emeltem a tekintetem és elmosolyodtam.
- Tudom - feleltem neki végül, olyan hosszú szünet után, hogy szinte már értelme sem volt.

2012. december 17., hétfő

Mossa az eső össze a szívünket

- Kell egy epres bögre.
- Egy epres? Honnan szerzünk epres bögrét? - értetlenkedtem fintorogva.
- Rendben, valójában nem számít, hogy epres vagy sem - magyarázta Árnyék, miközben ujjaival a kezem cirógatta -, az a lényeg, hogy közös legyen és egyforma.
- Hm - konstatáltam magamban a helyzetet.
- Majd Pesten nézünk valamit - elmélkedett tovább a mellettem lépkedő srác. Bizony, Pesten, mert terveink szerint az ünnepek után meglátogatjuk a WestEndet közösen. Nem tudom, hogyan vállalkozhatott rá, de szombaton, mikor a megállóban vártunk a buszomra, felajánlotta, hogy vásároljunk együtt. Én pedig igent mondtam, még szép. Árnyék cipőt akar, én nem tudom, mit. Majd kitalálom. És mi, hát mi bögrét.
- Rendben - bólogattam lelkesen. - Úgyis bögre-mániában szenvedek.
A szemem sarkából elcsíptem a pillanatot, ahogy Árnyék elmosolyodik. Olyan jól esett mellette sétálni és ilyen egyszerűségekről beszélgetni. Könnyű volt fogni a kezét, a sikeres történelem feleletemről meg a rémesen hosszú dráma belsővizsgámról hablatyolni, aztán hallgatni, ahogy mesél nekem a legjobb barátjáról meg arról, hogy az osztálytársai és néhány tanára meglátogatja csütörtökön.
Lázasan igyekeztem magamba szívni a délután minden percét: a karácsonyfaégőket az állomáson, a kassza ablaküvege körül; azt, amikor kiléptünk a hűvös, macskaköves utcára, kézen fogva és mosolyogva; azt, amikor a testvéremről beszéltem, meg arról, mit csinálok karácsonykor; az autógumik surrogásának állandó, monton zaját; a pislákoló fényeket; a ködbe bújtatott, szürke utcákat; a bőrét a bőrömön; a hangja lejtését; azt, ahogy nevetgél és rajtam rötyög; ahogy a testvérem átöleli és a feszült csönd közénk telepszik, de ezt a kis kellemetlenséget odébb lökdössük egy csipetnyi mosollyal; a levegő és a ruhája illatát; a szél érintését az arcomon; az összes felém tett gesztusát.
Amikor vele vagyok, elszalad az idő, pedig veszettül szeretném nyújtani a pillanatot. Nem lehet. Majdnem meg sem lepődtem, amikor hirtelen már a házunk előtt, egymás ölelésében ácsorogtunk. Az este csendjét megtörte a bolondozásunk: nyávogtunk és morogtunk, mert az rémesen mókás. Szeretem, hogy képes vagyok rá, szeretem, hogy én vagyok én.
- Elmondtad Mirrmurrnak, hogy boldogság van? - kérdezte Árnyék.
- El. Mindent elmesélek neki, ami rólad szól. Bóbitának is elmondtam, de ő félt. Azt mondta, túl sokat veszekszünk.
- Fél, hogy a gonosz Árnyék bánt majd. Pedig Árnyék nem bántja Szürkét. Mindenkit bánt, csak őt nem.

A legmegnyugtatóbb dolgot mondta, amit csak ember mondhat ilyenkor. Olyan csöndes-puhán-dehatározottan ejtette ki a szavakat, hogy egészen elhittem. Az utóbbi napokban valódi a mosoly az arcomon, a lelkesedésem határtalan, és még bízni is tudok: kettőnkben, abban, hogy nem lesz többet vége, hogy megmaradunk egymásnak.
Elragadott a gondolat, hogy igazak a szavai, hogy most már minden létezik, ami mi vagyunk. Lábujjhegyre álltam és egy félénk-lassú puszit nyomtam az arcára. Halkan mormogva, alig nevetgélve viszonozta. A nyakába kapaszkodtam és egy komolytalannak és valótlannak tűnő szeretlek-et leheltem a fülébe.
- Én is szeretlek - felelte, aztán felkapott és megpördült velem.
A fejem tele volt a mozdulataival meg a szavaival. Nem emlékeztem, hogy ilyen érzés a boldogság.

2012. december 16., vasárnap

Eper ízű délután

A keresztszüleim ágyán feküdtem, engedtem, hogy a húgom mellém pakolja a játékait és a hátamon cikázzanak apró ujjacskái. A szomszéd szobában halk nevetgélés vegyült a pohár- és tányércsörömpölés zajába. Olyan megnyugtató és otthonos volt a jelen, az arcomat a puha plédbe fúrtam, a testem megfeledkezett arról, hogy vendégségben van és az agyam kikapcsolt. Belefolytam a nyugodt délutánba, hagytam, hogy elsodródjak.
Persze hol köthettem volna ki, ha nem Árnyéknál? A jövőképek és az elmúltak pillanatai valami gyönyörű, összefércelt takaróvá kapaszkodtak és betakartak, egészen elleptek. Millió megtartott vagy elfelejtett ígéret, sötétbe suttogott szeretlek, elképzelt esték és nappalok. A boldogság alattomosan kúszott fel az ágyra, észre sem vettem és mellém telepedett. Félálomban idézgettem vissza a tegnapot.
A pillanatot, amikor elővette a zsebéből a kesztyűjét és az egyik párt nekem adta. Azonnal eszembe jutott a - valószínűleg egyik legcsöpögősebb - film, amit úgy szeretek. Romantikus, természetesen, a történet pedig lényegében annyi, hogy karácsonykor találkozik egy nő és egy pasas és egy kesztyűt akarnak venni, mármint ugyanazt, de nem tudtnak megegyezni, így megegyeznek, hogy mindketten megtartják az egyik párt. Aztán évekkel később, mielőtt megházasodnának, hirtelen úgy érzik, semmi sem olyan szép meg jó. És hát egymásra találnak. Tudjátok, ezt még egy másik életben láttam, egy másik világhoz kapcsoltam, másfél évvel ezelőtt. Azon a nyáron szorongattam a fekete bőrkesztyűmet az ágyamon ülve és arra gondoltam, mennyire rémesen romantikus lenne Abirnak adni az egyiket annak örömére, hogy egy éve együtt vagyunk. Hát nem ment. Nem adtam neki. Szóval, ez az egész kesztyű-dolog iszonyatosan meglepett és valahogy meg is nyugtatott. Azok vagyunk mi. Mi vagyunk a végzetünk, mi vagyunk az örökké.
Vagy azt, amikor az ágyán feküdtünk és ő a családjáról mesélt nekem. Azelőtt sosem csináltunk volna ilyet, de megtört a jég és lassan képesek vagyunk igaziak lenni, még akkor is, ha együtt vagyunk. Arról beszélt, hogy az apjának volt az anyukája előtt már egy menyasszonya, meg a testvéréről. Én pedig lázasan igyekeztem okos dolgokat hozzáfűzni, mert minden percet ki kell használni, amikor rávehetem, hogy jobb legyen. Nem mintha olyan szörnyen viselkedne, de imádja, hogy semmi sem érdekli. Imádja, hogy nem szeret élni, hogy nem számít neki semmi. Én pedig gyűlölöm.
Úgyhogy az ágyon fekve, félig alva elhatároztam, hogy többé nincs jogom fájdalmat okozni magamnak. Nincs jogom az önsajnálatban tapicskolni, miközben neki - és még másoknak is, igen - szüksége van rám. Megfogadtam, hogy minden vele töltött pillanatot ki fogok használni, minden mondatát megjegyzem majd, minden percünket elrejtem egy piros szalaggal átkötött, gyönyörű dobozba - megőrzök mindent, ami mi vagyunk. És semmit nem vesztegetek el, megtanítom érezni, megmutatom neki, milyen értékelni a legapróbb dolgokat.
Megtanítom élni.

2012. december 15., szombat

Most már tizenkilenc

Vigyorogva fordultam felé.
- Kész vagyok. Tádá! - tártam ki két karom, akár egy kisgyerek. Olyan is lehetettem, bizony, mint egy ovis kislány, cicának maszkírozva. Árnyék elnézően, szelíden mosolygott rám. Ettől valahogy még jobban
nevetnem kellett.
- Miáú! - produkáltam tovább magam neki, majd amikor felém nyújtotta kezét, felpattantam a földről és - ahelyett, hogy mellé galoppoztam volna - az ágyra heveredtem.
- A cicák nem mennek oda senkihez, nem tudtad? - incselkedtem.
Árnyék vágott egy grimaszt, aztán kénytelen-kelletlen - belátva, hogy lehetetlen lesz rávenni lökött barátnőjét, hogy megmoccanjon - mellém kuporodott az ágyra. Diadalmasan rávillantottam tekintetem és ártatlan mosollyal konstatáltam a helyzetet:
- Na látod. A cicák mindig győznek.
- Igazán? - úgy nézett rám, mint aki nagyon is kételkedik. Már éppen helyeselni akartam, amikor felmordult és megtámadta gondosan felügyeskedett füleimet. Azért az ilyet még sem tűrheti egyetlen macska sem.
- Nem adom a fülem! - kiáltottam teátrálisan, a levegőben kapálózva, mint egy szerencsétlen. Látva, hogy jót mulat izgatottságomon és nem létező harctechnikámon, én is felkacagtam. A nevetésem betöltötte a szobát, visszaverődött a függönyről és a bútorokról. Bebugyolált minket abba a délutánba, a születésnapja emlékébe.
Miközben átfutott az agyamon, mennyire imádom, hogy mellette vagyok és mit meg nem adnék érte, hogy az elszalasztott három évünket bepótolhassuk, ő tovább nyúzott, persze sikertelenül, ugyanis a fülem, ha nem is érintetlenül, de megúszta a támadást.
- Felesleges minden, Szürke jobb nálad, hidd el. Nem hagyom magam. Béna Árny, bééé-naaa - cukkoltam vihogva.
- Jól van - szomorodott el színpadiasan, majd kettőnk közé ejtette kezét. Úgy nézett rám, mint egy kiskutya. - Nyertél.
- Tudom. Én mindig - suttogtam, aztán mosolyogva megcsókoltam és engedtem, hogy a fekete cicafül, amit pár perce még olyan hősiesen védtem, had csusszanjon le a hajamról. Árnyék ölelésébe bújtam és nem is ráncigált onnan ki senki egészen addig, amíg túl késő nem lett és nem kezdtünk kapkodva sietni a 16:52-es buszhoz. Mint mindig.